Ezt nem pozitív kijelentésként írom, sőt, inkább keserű realizmussal: kedves barátaim, polgártársaim, magyarok, pirézek, avarok, lássuk be, nincs sem liberális, sem konzervatív újságírói értékrend, balos meg végképp nincs. Se sokféle, se egységes újságírói értékrend nem volt sose, és ha lesz, azt nem biztos, hogy szeretném látni. Persze, dühünkben előhúzhatjuk a megboldogult BBC-kódexet, vagy a MÚOSZ etikai szabályzatát, de hát melyikünknek volt valaha szerződése a BBC-vel? És ki fizeti önként a MÚOSZ-tagságot? (Én nem, nincs rá pénzem.)
[Tudom, tudom hogy túl hosszú, de nem kell elolvasnotok, elég ha lájkoljátok és megosztjátok azzal, hogy fúúúú prk megint mekkorát írt! vagy ilyesmi.]
Sokan felbasztuk magunkat a Rába Tímeát pocskondiázó ámokfutáson, amit álnéven bírt megjelentetni Habony Árpád iskolaújságja. GFG még rátett egy lapáttal, a felháborodás közepén beleállt az ügybe, és le is ribancozta Rábát, a konzervatív újságírásról előböfögött csűrmellőli kurvanagy bölcsességével. GFG írásműveinek színvonala amúgy is messze alulmúlja a szomszéd csikágósi kocsmában elhangzó rohadt nagy igazságokat. Persze a szomszéd csikágósi kocsmában van társadalmi sokszínűség, GFG meg évek óta nem találkozott mással, mint önnön tükörképével, meg kifizetési értesítőkkel.
Rába lekurvázása is súlyos túlzás, de egy kamasz kislányt ribancnak nevezni végképp kívül esik azon, amit európai kultúrának hívunk. Érdemes ugyanitt elgondolkodni azon, hogy mi a jó fenét akarnak ezek az urak megvédeni a közel-keleti muszlimoktól, ha ők maguk nem teljesítik az európaiság belépő feltételeit. (Én tudom, hogy mit, de az nagyon hosszú és már százszor elmondtam.)
Számos hírességről előkerülnek fiatal kori aktok, sokaktól pornófelvételek is. Sajnos öregkoriak kevésbé jellemzőek, pedig az még érdekesebb volna. Hogy ne menjünk nagyon messzire: Romániában tavaly végül is nem lett egészségügyi miniszter egy fiatal férfiból, akiről kiderült, hogy egyetemista korában alsónadrágban állt modellt divatfotózásokon. Én nem látom be, hogy ez mennyiben akadályozta volna a költségvetés kiszámításában. Sokkal inkább azzal van gond, hogy visszamenőleg is megtagadjuk a felelős személyektől, hogy éljenek a saját szexualitásukkal. A visszaéléseket bezzeg sokkal kevésbé ítéljük el. Hogy egy hajdani szépségkirálynő modellként aktképeket vállalt, az valahogy az én szememet nem bírja szúrni. Sőt, ha Lázárról közölnének egy szál törölközőbe csavarva pózoló glamfotókat, attól őt sem gondolnám kevésbé kompetensnek. (Más a baj ővele.)
Mindenesetre a nyilvános slut shaming nem egy ritka eset, nem is nálunk esett meg először. Tőlünk nyugatabbra fekvő, szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban napi szinten esik ilyesmi, vegyenek csak kézbe egy Daily Mailt, egy The Sunt, kedves, felvilágosult olvasók, vagy a Springer Verlag tetszőleges vonal alatti termékeit! Pont ezt a színvonalat fogják viszontlátni. (Másutt is, de én csak ezeket láttam mostanában.)
De annál közelebb sem kell hosszan keresgélni, még csak bulvárt se kell ragadni, hamar beleakad az ember a hazai függetlennek nevezhető sajtóorgánumokban is a szexizmusba, a nők és lmbt emberek degradálásába, és öncélú szexualitásért se kell a szomszédba menni. Mondjuk nem feltétlenül szokás ‘maszturbációs segédeszköznek’ illetve ‘csöcskontentnek’ nevezni a nőket, az igaz. Azért bizony előfordul.
Én mondjuk azon is felbasztam magam, ahogyan Tóbiás Józsefről azt írják, hogy kurvázik és kokszol. Bár fogalmam sincs, Tóbiás Jóska szokott-e kurvázni meg kokszolni, azért ilyen lazán, minden érdemi értesülést mellőzve, halavány sejtésekre támaszkodva írni ilyeneket egy kormánypénzből (azaz állami pénzből) fenntartott, mainstreamnek szánt portálon mégis jobban hasonlít a dühítő faszfejség definíciós kritériumaira, mint a kedves suhancos odamondogatáséra. Nota bene: egészen máshogyan nézne ki mindez, ha ugyanezen az álnéven egy random tumblin vagy akármilyen nem szakmai blogon írnák meg.
Rengeteg ilyen pletyka kering, ennél sokkal durvábbak is, saját magamról is láttam már viszont egészen meredek sztorikat. Azért ettől még nem szoktuk megírogatni ezeket a pletykákat. Másakat azonban igen: legjobb példánk erre máris maga Habony Árpád főállású közpolitikai rocksztár, a hazai hatalomgyakorlás Kim Kardashianje, aki a puszta létezésével képvisel (negatív) hírértéket. Majdnem minden, amit Habonyról tudunk vagy tudni vélünk, értesülésekből származik. Újabban már van egyetlen szerződése a Századvég Alapítvánnyal (a Fidesz pártalapítványával), illetve fele részben a 888-at kiadó cégnek a tulajdonosa, de eddigi csillagfutása cégbírósági dokumentumai nincsenek elénk fektetve. Soha nem láttunk egyetlen kifizetést az előző kormányciklusból, nem látjuk, hogyan és milyen feltételekkel találta fel a meleg vizet (más néven a rezsiharcot), nem tudjuk, milyen alapon kapott parlamenti belépőt, milyen jogcímen teljesít jószolgálati missziót Orbán Viktor és a főváros között és így tovább. Ez elég kellemetlen. Mégis sokat hallunk ezekről a viszonyokról a sajtó függetlenebbik felén, méghozzá értesülések alapján. A Habony felsőbb világi karrierjéről napvilágot látott értesülések valamiért jóval megbízhatóbbaknak tűnnek, mint az, ahogyan GFG névtelen szerzője egy riportkönyv meg nem nevezett figurájába random beleolvassa az MSZP épp aktuális elnökét. Attól még persze ezek értesülések, és mint ilyenek, nehéz rájuk mérget venni. Meg aztán, Tóbiás akár még kokszolhat is, nemde? Én nem találom hihetőnek, de hát tudja a rosseb.
Sajnos nem látom magam előtt azt az etikai kódexet vagy szakmai protokollt, amely lehetővé tenné, hogy ezeket az eseteket szisztematikusan megkülönböztessük és eljárásrendbe foglalva szépen szankcionáljuk a vétségeket. Illetve olyan kódexeket látok, amelyek Habony kicikkezését sem tennék lehetővé. A Jóisten óvjon meg bennünket egy olyan teljhatalmú médiahatóságtól, amely lecsaphatna ezekre az esetekre! (Van ilyenünk amúgy, csak hát szerencsére nem működik.)
Persze most sokan dühöngenek, és igazuk is van. A kormánypárti óriáskamaszok valóban nagyobbat mentek, mint amekkorát még tolerálhatnánk. Még Bayer Zsolt is sokallja! Mondjuk szerinte nem szabad politikusok családját cseszegetni. Kivéve persze a Gyurcsányét. Ilyen szépeket ír, hogyaszondja:
„A konzervatív újságírás a legbonyolultabb műfaj manapság. Hiszen naponta ki kell találni.”
(Gondolom itt arra utal, hogy minden áldott nap ki kell találni valami magyarázatot, hogy miért van abszolút és vég nélkül igaza Orbánnak, pedig tegnap még épp az ellenkezője volt.)
Mások másutt és máshogyan kérik számon az etikai elvárásokat, megdöbbennek, forgatják a szemüket, példátlannak találják az esetet. De nem érdemes belemenni az újságírás általános elveiről folytatott diskurzusba, ugyanis az újságírásnak nincsenek általános elvei, sose voltak neki. Mindig voltak törekvések és irányzatok, amelyek igyekeztek a saját világképük alapján előirányozni, mi illő és mi méltatlan. Ezek közül a legsikeresebbnek talán épp a nyolcvanas-kilencvenes évek tömegmédia-forradalma előtt kialakult BBC-kódexet mondhatjuk, amely kiindulópontot jelentett számos újságírószakmai szervezet számára, ezt tanították, talán még ma is ezt tanítják, mint etikai alapvetést.
A BBC-kódex és testvérdokumentumai a szó politikafilozófiai értelmében vett liberális irányzékok, és meglehetősen jóhiszemű önszabályozó szándékról tanúskodnak. Sajnos azonban a szigorúan vett közszolgálati szférán kívül soha sehol nem tartották be őket, a magazin és bulvár szférában nem is lehetett volna. Elveik részben hozzájárultak ahhoz, hogy a klasszikus közszolgálati tartalmak elszakadjanak a médiatér többi részétől, és mivel képtelenek voltak önmagukat eltartani, végképp a rájuk pénzeket kiosztó politikai osztály fogságába estek. (Nyugodj békében, Közmédia!) Reprezentációs politikájuk pedig természeténél fogva mindig a status quót védte. Isten óvja a királynőt! Az már csak vicces adalék, hogy 1998-ban épp a BBC egyik gyermekműsorának műsorvezetője, Richard Bacon kokainfogyasztással bukott le.
Már a kilencvenes években elveszítette a relevanciáját a műsorok és a reklámok teljes elválasztásának elve, mivel az akkoriban dominánssá váló reklámszakmai gyakorlatok (a termékelhelyezés, a tartalomszponzorálás stb.) egészen pontosan az BBC elvek kellős közepén húztak keresztül egy vastag piros vonalat. A webes forradalom pedig végleg elsöpörte ezeket az elválasztásokat. A hazai lappiac erre azzal reagált, hogy nem vette tudomásul, mi történik, és a nyomtatott lapok tovább marakodtak az állami hirdetéseken. A nagy politikai újságok soha nem is próbáltak a piacról élni. Ezzel ők is kiszolgáltatták magukat az aktuális politikai erővonalaknak. Már maguktól is összeomlottak volna, mire jött a 2010-es kormányváltás, és a Fidesz egy huszáros suhintással az összes ellenzéki lapból kihúzta az állami reklámokat, így sok médiumnak a legfőbb bevételi forrása szűnt meg. Néztek, mint Rozi a moziban.
A kereskedelmi tévék és rádiók mindeközben vidáman csalták el a közszolgálati kvótákat, amiket aztán a kétharmad kormánya meg is szüntetett, ezzel törvénybe foglalva a rendszerváltás utáni médiaszabályozási elvek halálát.
2011-ben felszámolták a királyi médiumok maradékait is, 2015-re végképp átfazonírozták őket propagandacsatornákká. Megszűnt hírforrásnak lenni a Magyar Távirati Iroda, ma már csak kabarétréfákat közölnek. Ezzel párhuzamosan, de ettől majdnem függetlenül végbement egy óriási átalakulás az online lapokban. A hírverseny-modell helyett a saját tartalmak és a tartalomkurátorkodás viszonylag fenntartható keveréke jellemző most már. A tények és a vélemények szétválasztásának elve nem kérhető számon, megváltoztak a műfajok, mást is keresnek az olvasók. Mást gondolunk ma már az objektivitásról. Megnőtt a szövegkritika szerepe, a befogadó aktívabb. Végtére kulturálisan és gazdaságilag is okosabbnak bizonyultak a kevert modellek, de az olvasó itt már bóbiskol, mert egyáltalán nem érdekli ez a szakmai humbug, abba is hagyom, és rátérek a következtetésekre.
Az újságírás nem egy szakma. Magyarországon végképp nem az.
Az újságírás amúgy is egy csomó különféle szakma, és annak is rengeteg különféle szférája van, amelyek között néha egyáltalán nem találunk átfedést. Semmilyen közös halmaza nincs az egészségügyi magazinújságírónak és a televíziós hírolvasónak. Kár volna számon kérni a szakmai előképzettséget is, a megléte vagy a hiánya nem garancia semmire, főleg a hazai iskolákat elnézve. Magyarországon azon túl nem létezik a szó klasszikus értelmében vett médiaszakma, hanem csak annak szigetei léteznek, amelyek nem alkotnak egységes szakmát, nincs érdemi képviseletük, szakmai fórumaik inkább viccesek, mint komolyan vehetőek. Elképesztően kevés a munkahely a médiában, a szakma nagyjai közül sokan elhagyták a pályát, vagy messze a képességeik alatti színvonalon dolgoznak, mert ott van hely. Hatósági felügyelet nincs, illetve olyan van, amihez nem szeretnénk fordulni, mert kezdő lépésben illegitim. A kiadókkal/tulajdonosokkal szemben érdekérvényesítési képességük nincsen, a szakma immunitása nulla.
Amennyiben volna, úgy nem lehetne ukkmukkfukk gründolni egy propagandalapot adóforintokból, amihez még valóban képességes embereket is le tudnak szerződtetni (tessék megnézni a 888 impresszumát, meglepő lesz), mert azok egyszerűen nem tudnak hol elhelyezkedni. A szakma nyomora tekintélyes részben okozója annak, hogy egy pártalapítvány tenyérbemászó tótumfaktuma kapásból főszerkesztői pozícióban kezdhet az újságírószakmában, és ilyeneket engedhet meg magának, pusztán azért, mert közel fekszik az állami pénzcsaphoz. Persze, mellesleg kéne egy jogállam meg némi elszámoltathatóság is ahhoz, hogy a közpénzeket ne lehessen ilyen könnyen elszórni. Azt elvileg nekünk kellett volna megvédeni, pedig sose volt itt ilyen.