Már épül a fal a déli határon, senki nem akarta, senki nem engedte meg, a kormány persze nem kérdezett róla senkit, húzza, húzza, mint a lopott biciklit. És az Európai Uniónak mindez cseppet sincs ellenére.
Ez a fal embertelen, ostoba és persze értelmetlen pénzkidobás, egyetlen funkciója az lesz, hogy a legnehezebb helyzetben lévőket tovább szívassa. A többiek simán kikerülik, átmásszák. Aki ehhez már túlzottan legyengült, az majd meghal ott a tövében. A legszebb körvonal, amit csak a hazájának kívánhat az ember.
Akik hozzánk özönlenek, háborúk és kilátástalanság elől jönnek, amiknek az előidézésében és fenntartásában főszerepet játszanak azok a hatalmasok, akik a magyar kormányt is arra utasítják, hogy ne engedje többé keresztül az ide érkezőket – a barom magyar kormány pedig készséggel meglépi ezt. Mostanáig a magyar hatóságok nyakló nélkül hajították keresztül az országon az illegálisan belépő menedékkérőket, hiányos, rossz és sokszor életveszélyes szabályozási környezettel biztosítva nekik kiskaput, hogy ha úgy tetszik, ne jelenjenek meg a menekülttáborokban, hanem menjenek tovább nyugat felé. Ennek idén véget kellett vessen a magyar kormány, és ha már ott volt, csinált belőle egy rendes gyűlöletpropagandát.
Talán szemet szúrhat, hogy az EU-ból senki nem szólt rá, hogy na de Vitya, te, hát így nem viselkedünk. Hiszen ők éppenséggel nagyonis így viselkednek.
A Magyarországnak migráció kezelésére biztosított EU-források egy része kifejezetten határ-megerősítésre lett kiperkálva. De hát a nagyszerű és fényes nyugat-európai demokráciák minden áldott nap tanújelét adják annak, hogy nagyjából leszarják, mi lesz a vesztesekkel, illetve hogy nem bánják, ha azok megfulladnak, amikor már úgyis minden csepp vérüket kiszívta ez a remek termelési mód.
Ugyanazokról van szó, akik egymással versenyeztetik a periféria-országokat, és egy lájtos szociáldemokrata társadalomrendezést Görögországban épp megfojtanak. Nem, nem fiskális fegyelemről van szó, semmi gazdasági racionalitásról, hanem vérbosszúról; a kapitalizmus nyerteseinek ugyanis az Arany Hajnal-jellegű nácik mindig is jobban belefértek a játékba, mint az egyenlőség-mozgalmak, akik a kártyák újraosztását szorgalmazzák.
A menedékkérők ügyében a hazai liberális és baloldali reflexek egyik legerősebbike, a jó öreg occidentalizmus hasztalannak bizonyul. Hiába fordulunk nyugat felé. A nyugatabbi európai kormányok már jóval régebben és sokszor még az ittenieknél is sokkal undorítóbban üldözik és démonizálják mindazokat, akik a végletesen kizsákmányolt és káoszba taszított térségekből el merészelnek indulni oda, ahol az ő nyomorukból származó profitot felhalmozták.
Nem, nem az illuminati, nem is a szabadkőművesek. Nem valami titkos társaság. Ezek a mi – pocsék és cseppet sem demokratikus választási rendszerekben bár, de – megválasztott kormányaink, politikai osztályaink, valamint a szponzoraik, a velük szövetséges gazdasági óriások, és az általuk mindennemű érdemi demokratikus kontroll nélkül felállított hatalmi központ intézményei csinálják.
Az Európai Unió nem hogy nem az Ígéret földje, de igazából leginkább egy kizsákmányolói liga. Az Európai Unió azzal legitimálta magát, azzal adta el a mi nyugtalan népeinknek a projektjét, hogy állítólag elismeri azt, amit a legutóbbi világháború végén a békemozgalmak, a nemzetközi munkásmozgalom és nőmozgalom kitapostak a nemzetközi közösségből: a kénytelen-kelletlen kőbe vésett emberi jogi és demokratikus elveket. Az volt az ígéret, hogy a legtöbb háborút produkált legkisebb földrész végre megbékél, és több ezer év gyilkolászás után elkezdünk együttműködni és közösen boldogulni. Hiszen mindenkinek jut jog és forrás. Ez az egyenlőségesdi, ez olyan, hogy nem fogy el attól, hogy többeknek adnak belőle.
Valójában azonban az európai szövetségnek a vezető alakjai két kézzel igyekszenek a béke, az erőszakmentesség és az egyenlő hozzáférés elveit szanaszét cincálni. Egységesnek kizárólag elnyomó törekvéseikben mondhatóak. Nincs ebben belátható gazdasági logika sem – legfeljebb szűk körű és rövidtávú gazdasági és politikai érdek.
A volt gyarmatosítók látszólag kivonultak, kiverték őket a gyarmataikról a függetlenségi háborúk fájdalmas és véres sorozatai. Valójában azonban a közhatalmi és közigazgatási hídfőállásaik helyett a gazdasági pozícióikkal és a folyamatos politikai beavatkozásaikkal tartják továbbra is teljes rabszolgaságban a régi kolóniákat.
Ezek a hej de demokratikus társadalmi berendezkedéseikre oly büszke centrumhatalmak az elmúlt évtizedekben egyik vérszomjas barom hordát a másik után segítették hatalomra a Közel-Keleten (ahogyan Közép- és Dél-Amerikában, Afrikában és szerte Ázsiában is), csak nehogy a helyi népképviseletek megerősödjenek. Ez pedig olyasfajta kataklizmát eredményezett az „arab világban”, mint ami Európában folyt a harmincas-negyvenes években. (Ha valaki nem annyira jó számokban, annak ideírom emlékeztetőül, hogy Hitlerre, Mussolinire, Francóra, Salazarra, vagy akár Horthyra és vidám barátaikra kellene most gondolnia, meg arra a csinos kis második világháborúra).
Nem ítélhetjük meg a menekülőket az elnyomóik alapján.
A menedékkérők ide jönnek az elől a vérzivatar elől, amiből a minket is fojtogató tőkés nagy halak profitálnak, és ezek a nagy halak most arra buzdítanak minket, hogy haragudjunk csak azokra, akik hozzánk hasonlóan elszenvedik az ő kielégíthetetlen étvágyukat.
Ehelyett a kizsákmányoló és elnyomó rend helyett meg kell teremtenünk az emberség, a szolidaritás, a társadalmakat szolgáló gazdaságok és az egyenlőség Európai Unióját, és ez nem úgy fog megtörténni, hogy megint csak aláírásokért kezdünk kuncsorogni és beszavaztatjuk magunkat az EP-be. Együtt kell dolgoznunk mindazokkal a helyi felkelőkkel, akik a bolgár és a spanyol menekültgyilkos falak ellen tiltakoznak; akik Románia- és Macedónia-szerte segítik a vándorlókat, vagy akik a párizsi banlieue-kben végeznek szociális munkát, és így tovább. Nem számíthatunk a hivatalos politikai képviselet intézményeire, de legalább nem is kell amiatt fájjon a fejünk, hogy majd hogyan működhetnénk együtt velük.
Végülis nem azért tanultunk történelmet, hogy aztán lássuk pontról pontra megismétlődni.
Ez a cikk eredetileg a Mérce.hu-n jelent meg.
