Drága Népesedési Kerekasztal! Édes jó Botos házaspár!
Úgy látom, van némi zavar a homlokotokon, drágáim, nem igazán értitek, hová lett a népszaporulat. Igaz? Hát megmondom én nektek, miért nem szülünk! Igazán csak kérdezni kell, csillagocskák, mert mi, az istenadta nép, szoktunk arról gondolkodni, hogy mit miért csinálunk, ellentétben veletek, akiknek ez volna a munkátok, hogy gondolkodjatok felőlünk. Hát ide figyeljetek, pinakukucskászok, népszaporítók, társadalomnemtudósok, itt a bölcsek köve:
AZÉRT NEM SZÜLÜNK, MERT NINCS MIBŐL, ÉS NINCS MIRE.
Ez a cikk eredetileg a Mérce.hu-n jelent meg.
Bizonyára léteznek emberek, akik egyszerűen csak nem akarnak gyereket, és én, magyar anya, egyáltalán nem tudok rájuk ezért haragudni. Nekem tök oké, ha egynémely honfitársamnak esze ágában nincs szaporodni, mert nem vágyik rá. Viszont az cseppet sem elfogadható számomra, hogy ennél jóval számosabb honfitársam, hozzám hasonlóan, azért nem vállal (több) gyereket, mert nem engedheti, nem engedhetjük meg magunknak.
Mert a ti fakó uraitok, félve-remegve imádott kormányotok – ahogyan a korábbi kormányok is – felszámolták mindazokat a minimumfeltételeket, amelyek között az ember ép elmével szaporodni merne. Mert az n+2 gyerekünk nélkül is az éhenhalás fenyeget minket, és felelős, tisztességes emberként nem hozhatunk kisgyerekeket abba a helyzetbe, hogy ezt a nyomorgást végig kelljen csinálniuk velünk.
Alig burkolt eugenikát folytat a kormány: a gyerekvállalás mára a tehetősek kiváltsága lett. És rendes bürgerhez méltóan nem csak jog, hanem kötelesség. Itt a legújabb agyrém, jóféle kádéenpés kezdeményezés: ha nem vállalsz legalább két gyereket, akkor fújhatod a nyugdíjadat. Akik pedig azért nem csinálnak gyereket, mert nincs miből felnevelniük őket, azokba ezzel még egy jó nagyot rúgnak. Persze azóta a Nemzetgazdasági Miniszter cáfolt egy kört, de fene tudja, bármi megtörténhet, ahogy a kedves miniszterelnök úr is elmondta.
A családtámogatási rendszer már jó ideje katasztrofális volt. Hörögtünk, amikor Bajnai Gordon országlása alatt a GyED időtartamát háromról két évre csökkentették – persze a nemzetkormánynak esze ágában nem volt a három évet visszaállítani, sőt. A családi pótlék összegét utoljára 2008-ban emelték, és már akkor is döbbenetesen kevés pénz volt az a 12 200 Forint, amit egy gyerekre szánt a magyar állam; a Fidesz viszont már 2011-ben belengette, hogy kettőnél kevesebb gyerek után ezt a keveset is megvonnák.
A családi adókedvezmény azoknak jelent segítséget, akik sokat keresnek, bejelentett munkahelyen: munkanélküli szülők igénybe sem tudják venni, a kiskeresetűeknek meg annyit ér, mint halottnak a csók, hiszen a kis fizuból elenyésző összeg jár vissza. Ezen felül ez a rendszer még nőellenes is: a kisgyerekkel GyED-en vagy GyES-en lévő nők anyagi kiszolgáltatottságát tovább növeli, hogy ezt a juttatást csakis az őket ideális esetben eltartó partnerükön keresztül kapják meg (magyarul: apa hoz haza több fizut), ami az anyák anyagi autonómiáját nagyon rosszul érinti. Egy nőverő országban, ahol minden ötödik nőt bántalmazott már a partnere, ez különösen fájdalmas gyomros azoknak az asszonyoknak, akik éppen az anyagi gondok miatt nem merik elhagyni az őket és a gyerekeiket terrorizáló férjeiket.
És őszintén: joggal félnek. A magyar munkáltatók gyűlölik a kisgyerekes anyákat. (Egy kicsit még a szülő korú nőknél is jobban). Engem is rúgtak már ki páros lábbal azzal az indoklással, hogy túl sokat beteg a gyerekem. Persze nem alkalmaztak, hanem számláztam – mint annyian ma Magyarországon – és vállalkozóként én jelentettem be saját magamat, ezért hát a kirúgáskor nem mehettem munkaügyi hatósághoz panaszt tenni.
Fehérvárt ezt így mondják: „Mehetsz a szarhoz sírni!”
És mennék is, ha volna kinek elpanaszoljam, hogy a bölcsődei helyekért verseny folyik, és egymást túllicitálva vesztegetik meg a szülők az önkormányzati döntéshozókat meg a bölcsődei vezetőket, hogy hozzájussanak egy-egy állami férőhelyhez. Az óvodai felvételinél szintén erőteljes könyöklés megy, és az óvodakötelezettség abszurdumát úgy sikerült megoldania a kormánynak, hogy megemelték a csoportlétszámokat, ami túlterheli a pedagógusokat, és még nehezebb helyzetbe hozza a gyerekeket, akiknek három és hatéves koruk között egy harmincfős gyerekbanda éppen nem egy ideális óvó-fejlesztő-támogató közeg.
Elsírnám, hogy milyen érzés az önéletrajzomban összefoltozni azt a másfél évnyi lukat, amit a szülési szabadságom és a GyES jelentettek. Zokognék arról, milyen érzés az állásjelentkezésekben eltüntetni annak a nyomait, hogy az ember lányának gyereke van, hiszen ha ez kiderül, akkor be sem hívják interjúra. Mi szégyelljük magunkat, amiért mertünk szülni, és szülési szabadságra menni, mintha ugyan nem a létező legkeményebb desszantos szolgálat volna a csecsemőgondozás. Mintha nem a legalapvetőbb jogunk volna, hogy szaporodjunk. Mintha nem ezt sulykolnák belénk, hogy ez a kötelességünk.
Sírnék arról is szívesen, hogy milyen az a Botos Katalin szerint nem feltétlenül kívánatos tartalmú női emancipáció, ami lehetővé tette, hogy megválasszuk a férjeinket, és ha úgy tűnik jónak, akkor elhagyjuk őket – alkalmasint akár azelőtt, hogy kékre vernének minket. És milyen az, amikor a véres családi jelenethez kiszálló rendőrök jó hangosan azt mondják az összevert asszony háta mögött, hogy az a baja, hogy nem kapott kettő nagyobbat.
(Félreértések elkerülése végett: engem sose vert meg a férjem, nem is volt erre szándéka. Viszont bármikor lehetősége lett volna rá, és senki nem akadályozta volna meg ebben. Ahogyan más nagyszájú, emancipált, értelmiségi nőket, és mindenféle másmilyen nőket viszont megvernek a partnereik, végighúzzák őket a lakáson nyolchónapos terhesen a hajuknál fogva, fojtogatják őket a gyerekek szeme láttára, megerőszakolják őket, és aztán azt mondják, hogy magadnak akartad a bajt – és bizony nem történik velük semmi.)
De hát hol vannak azok a döntéshozók és hol vannak a hoppmestereik, akiket érdekelnének az én sirámaim? Melyik megélhetési népesedési szakértő az, aki eljönne velem Borsodba, Szabolcsba, de akár csak a kilencedik kerületbe, megnézni, ahogyan fiatal párok hangosan sírni kezdenek arra a kérdésre, hogy mikor terveznek gyereket? Kit érdekel a koraharmincas pályaelhagyó pedagógusnő nedves szeme, amikor tompán konstatálja, hogy neki már nem fog telni második babára?
Nincs ezen, mit kertelni: a NER-kormány nem akarja, hogy a szegény emberek szaporodjanak. Nagyon következetesen húzzák ki a szociális háló maradékát is mindazok alól, akik amúgy sem élnének jól – és időnként rácsodálkoznak a statisztikákra, hogy jaj, hát fogy a magyar, ha fogyasztjuk! Akkor jól ránk ripakodnak, hogy milyen gonoszak és önzők vagyunk, amiért lustálkodunk gyereknevelés helyett, még büntetnek rajtunk egy kört (mondjuk megvonják a nyugdíjunk egy részét – egy másik részét már hivatalosan is ellopták), aztán hagyják az egészet a fenébe.
Nem akarja ez a kormány valójában, hogy mi szüljünk. Ha akarná, megkérne minket szép szóval. Feje tetejéről a talpára állítaná az egészségügyet, kezdve a szülészettel. Bölcsődéket, óvodákat építene. Újranyitná a bezárt iskolákat, megduplázná a pedagógusbéreket. Integrációs programokat indítana a nehezebb sorsú rétegek felzárkóztatására. Támogatná a kis- és középvállalkozásokat, hogy azok megbízható foglalkoztatást biztosítsanak a jelenlegi és a jövendő szülőknek. Kampányokkal és törvényekkel segítené a női egyenjogúságot, mert azt már tizenéve tudjuk, hogy itt mifelénk, Európában az emancipáció mértékével együtt növekszik a szülési hajlandóság. Így járnának el a mindenkori magyar kormányok, ha azt szeretnék, hogy szüljünk.
De hát nem szeretnék.
Ha a nyugdíjrendszer érdekelné őket, akkor például nem lopnák el a nyugdíjunkat. A minden megkeresett 100 forintból befizetett 10 forintnyi nyugdíjjárulék és 27 forintnyi szociális hozzájárulás mellé, ha kevésnek bizonyul, akár oda is rendelhetnének más forrást. Sehol nem látom a kőtáblákat, amikbe belevéste volna az Isten ujja, hogy a nyugdíjbiztosítás csakis abból a forrásból működhet, amit az éppen állományban lévő, GDP-t termelő munkavállalók az adott hónapban befizetnek.
Ahogyan azt a szöveghelyet sem találom, amely megtiltja a magunkfajta erkölcsös népeknek, hogy ha már keveselljük a népességünket, akkor bevándorlókat engedjünk be az országba, megalázás és megtaposás nélkül, hogy ha már így alakult, hogy mi keveset szülünk, majd az ő járulékaikból gazdálkodjon az áldott egy kincstár. Nem értem, mitől volna büdös az enyémnél barnább bőrű munkavállalók nyugdíjjáruléka.
Meg aztán az én istenem azt se tiltja, hogy kirekesztés és ellehetetlenítés helyett megbecsülést és megélhetést biztosítsunk a most is meglévő szegényeinek – köztük a cigányoknak is. Nem is rossz ötlet: romajárulékok terhére táppénzen héderelni!
De hát ezt nyilván a Botosék-féle kereszténydemokraták nemigen látják be, hiszen nem is gondolkoznak rajta. Nem gondolkoznak ők egyáltalán semmin. Nem keresztények ők, és nem is demokraták, mert nincs bennük se irgalom, se szolidaritás. Logika, akár gazdasági racionalitás meg végképp nincs.
Eugenika, az van. Harag és agresszió, az akad bőven.
Akármit is mond a Botos házaspár, Balog emberierőforrásminiszter vagy Orbán más tetszőleges paprikajancsija, én akkor sem vagyok hajlandó a gyerekemet termelőeszköznek tekinteni. Ő nem emberi erőforrás, nem igahajtó barom, akit GDP-termelésre szültem. Eszem ágában nincs a nyugdíjamat vele előállíttatni.
A gyerekeink: szentség. Önmagukban való jó. Az értük elvégzett szolgálat önzetlen befektetés, aminek lehetséges mellékhatása a büszkeség, a boldogság, a saját tanulásunk és személyiségfejlődésünk, esetenként a nemzet felvirágoztatása, meg persze a jövendőbeli nyugdíjjárulék. Lehetséges, de nem elvárható mellékhatások. A gyerekeinknek nem feladata a mi kedvünket keresni; nekik önmagukért és a saját gyerekeikért kell majd dolgozniuk. Tisztességes szülő nem igyekszik kinyerni a gyerekéből sem hasznot, sem dicsőséget. Elfogadjuk, amit adnak maguktól, és úgy neveljük őket, hogy aztán majd legyen kedvük gondoskodni rólunk. Ha pedig nem tennék meg, szívük joga: arra való az állam.
Különben mi a fenére is tartanánk itt ezeket a szörnyetegeket a Parlamentben és a környékén? Kávé helyett, vérnyomásemelőnek? A jelenlegi politikai osztálynak, úgy tűnik, már csak ez a funkciója maradt. Drága barátaim, azt hiszem, ideje megszülnünk azokat a döntéshozókat, akik ennél többre képesek.
