Egy közösséget egyben tartani, fejleszteni és hatékonyan működtetni sok befektetést igényel – cserébe nagyon-nagyon megéri – a kényelmesség és az urambátyám-tempó azonban kíméletlenül szétforgácsolja még a legígéretesebb kezdeményezést is. Jó példa is van. PRK cikke a közösségszervezésről a HVG NŐ melléklet második számában jelent meg 2017. októberében.
A viccbéli magyar ember azt kívánja, dögöljön meg a szomszéd tehene. Állítólag nem tudunk egymással együttműködni, pedig óriási szükség volna működő közösségekre – a politikában és a hétköznapokban is. Sokan mutogatnak Angliára, ahol egyes pudingfajták tiszteletére is társadalmi szervezeteket alapítanak, nálunk viszont központilag üldözik a civileket. Pedig mi magyarok sem vagyunk alapvetően elrontva. A fényes Nyugat másolása helyett azonban érdemes kelet-európai megoldásokat keresnünk, és szétnéznünk az alulról építkező mozgalmak háza táján. A zöldek és a közösségfejlesztők már tudják, hogyan kell életben tartani az ismeretségeket és hosszú távú, hasznos szövetségeket kötni olyanokkal is, akiktől amúgy nagyon különbözünk.
A lakógyűlés legendája
A magyar ember második legnagyobb mumusa a lakógyűlés – közvetlenül a traffipax után. Az is féli, aki sose látott ilyet. Zombi apokalipszist idéznek a beszámolók, ahol szomszédok harapják el egymás torkát és közös képviselők a markukba röhögnek a tömegverekedések felett. Ezek az alkalmak csak tünetei annak az egész társadalomra kiterjedő elszigeteltségnek és megértetlenségnek, ami miatt olyan nehezen boldogulunk közösségi ügyekben, például a gyerekeink iskoláiban vagy a munkahelyünkön, az önkormányzatokkal szemben és a rendelőintézetekben. De ugyanitt gyökerezik a politikai tehetetlenségünk és a településeink élhetetlen szerkezete is.
Pedig a lakógyűlés éppenséggel útmutatóként is szolgálhatna, ugyanis rendelkezésre áll benne a legfőbb kiindulópont, ami köré közösséget lehet szervezni: egy közös ügy, az érintettség, amelyen mindannyian osztozunk.
A kollégiumi haverok országa
Állítólag az ember megválogathatja a barátait, sokan mégsem teszik. A legtöbben olyan emberekkel tartanak fenn hosszú távú, bizalmas barátságokat, akiket harmincéves koruk előtt ismertek meg. Volt osztálytársakkal, néhány rokonnal vagy munkatársakkal járnak össze, azaz olyanokkal, akikkel véletlen közösségekben találkoztak. Ez egyáltalán nem baj, viszont rámutat egy jellegzetességre: hogy a hivatalos, kívülről megformált csoportokon kívül nehezen lépünk be vagy hozunk létra magunk újakat. Az iskolában, melóhelyen, családban muszáj megismernünk egymást, mert össze vagyunk zárva, és a közös ügy – vagy a közös ellenség, mondjuk egy undok osztályfőnök vagy egy rosszfej főnök – összekovácsolják az amúgy nem egymás mellé válogatott csapattagokat. De legalább ilyen fontos, hogy ezeken a helyeken továbbra is működnek a közösségformálás legfontosabb intézményei: az ünnepek, a kirándulások vagy látogatások, az együtt eltöltött idő. Ezek azok, amik megteremtik egy csapat légkörét.
Ej, ráérünk arra még!
Elsőre furának tűnhet, hogy a közösségek életben maradásának legfontosabb előfeltétele, hogy elegendő időt szánjunk rájuk. Sok közösség, főleg a közéleti kezdeményezések üstökösként tűnnek fel, majd lehanyatlanak – arról ugyanis nem írnak a tankönyvek, hogy egy csapat egyben tartásához nagyon sok idő, figyelem és főleg sok türelem kell. Amikor valaki belép egy egyesületbe, csatlakozik egy mozgalomhoz vagy alapít egy tematikus csoportot, mindjárt az egész világot akarja megváltoztatni. Ez a lendület szükséges ahhoz, hogy valami újat cselekedjünk, de a kezdeti energia nem fogja fenntartani a működést. Sokszor egy nyugodt sörözés vagy egy közös séta többet használ, mint egy újabb ügyrendi javaslat beszuszakolása. A cselekvéseinket összehangolni csak akkor fogjuk tudni, ha eléggé megismertük egymást, ki tud alakulni a munkamegosztás és az a működési kultúra, ami egyben tartja a csoportunkat.
Működési kultúra: a legkeményebb dolog
Sokan azt hiszik, hogy ez valami langyos mellékkörülmény, pedig ez a tényező határozza meg leginkább egy közösség formáját – és ezen a legkeményebb változtatni. Bármit állhat egy szervezet alapító okiratában, házirendjében vagy működési szabályzatában, az mindig másodlagos lesz ahhoz képest, hogy a résztvevők milyen kapcsolatban vannak egymással, milyen hangot használnak, mit engednek meg maguknak és egymásnak. Sok csoport valamilyen kitörő lelkesedésből vagy éppen tiltakozásból jön létre, amit aztán nehéz átformálni mindennapos működéssé – a nagy elszánások nehezen tűrik a zablát. Az ilyen úttörőket gúnyolják általános társadalmi harcosnak, akik mérlegelés nélkül bármibe fejjel beleállnak. Mások épp a hozott lomhaságukkal küzdenek: a tagságban kimondatlanul is kialakul egy arisztokrácia, akik foggal-körömmel küzdenek a változások ellen – ezt hívjuk szocialista nagyvállalat stílusnak, amely ugyanúgy megmutatkozhat egy szülői munkaközösségben vagy akár egy nagycsaládban, mint cégeknél.
Ezen változtatni nagyon nehéz, és sokszor nem is lehetséges igazán: vannak szervezetek, amelyek inkább tönkremennek, minthogy változniuk kelljen.
A cél az, hogy együtt tudjunk élni vele
Szerte Dél-Európában, Spanyolországtól Bulgáriáig óriási sikereket érnek el a fórummozgalmak: ezek változatos ügyekre találomra összehívott lakossági gyűléseket tartanak, ahol értő moderálással a helyi közösségek megbeszélik a problémáikat és közös cselekvési stratégiát alakítanak ki. Barcelonában tucatszámra akadályoznak meg kilakoltatásokat; Mariborban térdre kényszerítették a városi önkormányzatot és a fórumozások nyomán új politikai csoportok alakultak, bejutott a képviselő-testületbe például a tűzoltók és a biciklisek pártja is. Van, ahol a helyi szülők egyszerűen csak felfestettek egy zebrát az iskola elé, miután a városvezetés azt évek óta nem volt hajlandó kijelölni. A legtöbb városban persze a kutyapiszokkal kezdik a panaszkodást az emberek, és a kisebb, kézzelfoghatóbb problémáktól haladnak apránként a nagyobb ügyek felé.
Magyarországon azért működnek nehezen ezek a közösségek, mert sokan félreértik a részvételi demokráciát és úgy érzik, muszáj mindenbe beleszólniuk és mindenben igazuk kell legyen. A fórummozgalmak alapvetése szerint a közösségi döntések nem arra valók, hogy mindenkinek maximálisan megfeleljenek, mert ilyen egyszerűen nincs. A demokráciát oktató amerikai Kettering Alapítvány elnöke, F. David Mathews szerint: „Nincsen tökéletes megoldás. Olyan megoldások vannak, amelyeket el tud fogadni egy közösség. Nem az a kérdés, hogy boldog vagy-e a döntéssel, hanem hogy együtt tudsz-e élni vele.”
Kérdezd a nagymamát!
A legsikeresebb közösségépítő mozgalmak szem előtt tartják, hogy nem vagyunk ugyanolyanok, és sokszor nem is azonosak a céljaink egy közösségen belül. Van, aki leginkább odatartozni akar, más valamilyen mániáját éli ki, megint más konkrét életminőség-javulást remél. A Tudatos Vásárlók Egyesülete például Zöld Köröket szervez, amelyekben a résztvevők a környezetterhelésüket igyekeznek csökkenteni, a háztartásaikat alakítják át, de legalább annyira barátkoznak is. Az Átalakuló Városok hálózat világszerte a helyi közösségeket, városrészek élhetőbbé tételét tűzték ki célul, amit azzal kezdenek, hogy segítenek a szomszédságban élőket összeismerkedni egymással. Csupa olyan eszközzel közelítenek egymáshoz az emberek, amelyek nekem a nagyanyám falujából ismerősek: közös témákról elmélkedéssel, apró figyelmességekkel, együtt megszervezett feladatokkal. Nem kell ahhoz falusinak lenni, hogy egyik ember szóba tudjon állni a másikkal. De nem szabad erőltetni.
A közéletben hasolnó példa az elmúlt évtized legsikeresebb hazai politikai mozgalma, a Kétfarkú Kutya Párt, amely csellengő egyetemisták viccelődéséből nőtt minden idők legsikeresebb politikai kommunikációs startupjává. A kutyák 2006 óta firkáltat át idegesítő plakátokat és nagyon lassan, minden erőltetés nélkül építették fel a közösségüket. Eredetileg nem is akartak párttá alakulni, de aztán erre vitte őket a sodrás. Csinálni akartak valami hasznosat, és közben jól érezni magukat. Kilenc év működés után, 2015-ben kértek először bármit is a közönségüktől, és alig pár nap alatt több mint harmincmillió forintot kaptak kis összegű adományokból, hogy a menekültellenes közhangulatban visszaüzenjenek a kormánynak és hülyét csináljanak a gyűlöletpropagandából. Hagyták megérni a dolgokat, és bejött nekik.