Hazánkba is megérkezett a Nők a modern feminizmus ellen jelszóval elindult tengerentúli mozgalom. Színre lépésüket a női jogok szószólói heves ellentámadással fogadták. A Heti Válasz egy asztalhoz ültette a zászlóbontó Kiss Helénát és egyik bírálóját, Papp Réka Kinga újságíró-aktivistát.
– „Nem kérek a modern feminizmusból, mert az egyéni érvényesülésben hiszek, szeretem és élvezem a női szerepeket, a női attribútumok menők, nekem a férfi nem ellenségem, hanem partner” – áll azon a papíron, amelyet kampányindítóként Kiss Heléna tart maga előtt a Facebookon. Mi ezzel a gond?
Papp Réka Kinga: Nekem a „Nem kérek a modern feminizmusból” kijelentéssel van bajom, a többivel azonosulni tudok. Én is élvezek bizonyos női szerepeket, a férfiakban én sem ellenséget látok, ám az egyenlőtlen munkamegosztás, az alacsonyabb fizetés vagy a munkahelyi zaklatás ellen igenis küzdeni kell. Ez maga a feminizmus, melynek ma már a harmadik generációjáról, így inkább a posztmodern változatáról beszélhetünk. Modern feministáknak a XX. század eleji szüfrazsetteket tekintjük.
Kiss Heléna: Ahhoz, hogy egyenlőnek tekinthessem magam egy férfival, semmi szükségem a feminizmusra. Két barátnőmmel azért is honosítottuk meg a mozgalmat Magyarországon, mert nem kvóták és más mesterséges vívmányok révén, hanem saját jogon szeretnénk érvényesülni. És, ha már közéleti lapban szólalunk meg, hadd példálózzak a mérsékelt és a radikális jobboldal kapcsolatával. Ahogy a Jobbik kimond olyan dolgokat, amelyekre a Fidesz legfeljebb gondol, szomorúan látom, hogy az úgymond konszolidált feministák sem ítélik el radikális társaik vadhajtásait. Bírálóink között is volt olyan, például Karafiáth Orsolya, aki pökhendi, arrogáns stílust engedett meg magának, ám feminista körökben ezt nem tették szóvá.
P. R. K.: Karafiáth munkásságát fontosnak tartom, de azt az arrogáns, lebutuskázó, mucikámozós hangnemet, amit megütött, én sem tartom elfogadhatónak. Emellett azt gondolom, hogy miközben mi, fehér, középosztálybeli, privilegizált helyzetben lévő nők itt szépen elvitatkozgatunk egymással, több millió társunk él sokkal méltatlanabb körülmények között. Nekik nem áll módjukban hallatni a hangjukat – már csak azért sem, mert a társadalomban uralkodó sztereotípiák nem egyenrangú megszólalóként kondicionálják őket.
K. H.: A feminizmus főbb törekvései a civilizált országokban mára megvalósultak, így a mozgalom működése ezeken a helyeken okafogyottá vált. De hogy fenntartsák a harci készültséget és igazolják létüket, a feministák egyre mondvacsináltabb ügyekben indítanak offenzívát. Abszurd, hogy miközben már rég nem a startvonal előtt toporgunk, hanem feljutottunk a dobogó tetejére, még mindig esélyegyenlőséget követelünk magunknak.
P. R. K.: Tévedés. A feminizmus törekvései csak kis részben valósultak meg. Ne csak a mi szemünkkel nézd a világot, hanem a vidéki, sokgyerekes, szegény bolti eladókéval is, akiknek jóval több jut ki az esélyegyenlőtlenségből és a hátrányos megkülönböztetésből. A feminizmus tétje mindig a hatalom, ami nem jár a nőknek, az erőszak, amit elszenvednek, illetve a hozzáférés – korábban például a szavazójoghoz, ma pedig az azonos fizetéshez, egyenlő elbánáshoz.
K. H.: A bolti eladóból egyetlen feminista sem tud professzort csinálni; az illetőt a szegénysége miatt érheti hátrány, de nem a neme miatt. És ha már szavazati jog: korábban sok országban a férfiak nagy része is ki volt rekesztve belőle. A mindkét nemre kiterjedő általános választójogot jellemzően az első világháború után vezették be „hálából” a szavazati joggal addig nem rendelkező, a háborúban részt vevő férfiak és az ő pótlásukra munkába álló nők számára, Nagy-Britanniában például mindössze tíz év különbséggel. Így nem annyira a kizárólag nőket sújtó korlát eltörléséről, mint inkább egy össztársadalmi fejlődés eredményéről beszélhetünk, mely folyamatban a feminizmus marginális szerepet játszott.
P. R. K.: Ne viccelj már: mindezen jogokat nem a gazdag fehér férfi terjesztette ki másokra is merő jóindulatból, hanem a nemzetközi nő-, illetve munkásmozgalom, valamint a feketék egyenlőségmozgalmai harcolták ki őket. És, gondoljunk bármit a szüfrazsettek robbantgatásairól – tőlem távol állnak a keményvonalasok ilyen akciói –, szerepük megkérdőjelezhetetlen.
– Ha robbantások nem is, vadhajtások ma is vannak. Nemrég amerikai feministák azoknak a férfiaknak üzentek hadat, akik szétterpesztett lábbal üldögélnek a metrón. Van olyan megnyilvánulásuk a női jogvédőknek, amit Réka is túlzásnak tart?
P. R. K.: A terpeszügyről nem hallottam. A magam részéről a férfigyűlölettel nem azonosulok, de nem tudok haragudni azokra a korábbi feministákra, akik ellenszenvet fejeztek ki a másik nem iránt. Ha belegondolunk, hogy a XIX. század második felének Amerikájában a szövőnők a férfiakéhoz képest milyen méltatlanul alacsony bért kaptak, megértem, hogy ez a helyzet sommás kijelentésekhez vezetett. De, miközben véleményüket nem osztom, azok indulatával is együtt tudok érezni, akik a sokadik megerőszakolás után úgy fakadtak ki, hogy még a beleegyezéses közösülés is nemi erőszak. És, bár vagány punknak tartom őket, a Pussy Riot tagjait sem állítanám példának a lányom elé.
– Az imént ott hagytuk el, hogy Réka szerint milyen méltatlan megkülönböztetés éri még napjainkban is a nőket.
P. R. K.: A háztartási tennivalók még mindig aránytalanul nagy hányada terheli a nőket, sok helyen az azonos munkáért továbbra is kevesebb fizetést kapnak, mint a férfiak. A gazdasági válság következtében előálló munkanélküliség és a megszorítások jobban sújtják őket, hiszen az állam a jellemzően a nőket érintő szociális juttatásokon spórol, például a méltányossági ápolási díj megszüntetésével vagy a gyed két évre csökkentésével. Az apák elvétve vállalják, hogy otthon maradjanak a gyermekkel, s mivel a párjuk jóval többet keres, a nők nagy része nem veheti igénybe a családi adókedvezményt; a gyermekneveléssel eltöltött évek miatt lyuk tátong az önéletrajzukban, így később hátrébb sorolódnak a bértáblában. Soroljam még?
– Épp ezért a nők negyven év munkaviszony után nyugdíjba vonulhatnak, az alkotmányban védendő csoportként szerepelnek, létezik Egyenlő Bánásmód Hatóság és számos más jogintézmény.
P. R. K.: Ezek szükséges és helyes, de messze nem elégséges lépések.
K. H.: A vezetékes víz, a mosógép és a porszívó elterjedésével a háztartási munka ma már nem akkora megterhelés, mint száz éve volt, a válság pedig különösen az építőipart érintette, így az ebből fakadó magasabb munkanélküliség aligha a nőket sújtotta. Az persze igaz, hogy a férfiak és a nők átlagbére között van néhány százalék különbség, de ennek oka az, hogy nem pont ugyanazokban az állásokban dolgozunk. Gondoljunk bele: ha a nőknek ugyanazért a munkáért kevesebb bért lehetne fizetni, egy vállalat sem alkalmazna férfiakat, hogy spóroljon a kiadásain. De nézzünk egy másik helyzetet, a gyermekelhelyezési pereket. Válás esetén a bírók – akik között, nota bene, többségben vannak a nők – rendre az anya javára ítélnek.
P. R. K.: Ebben egyetértünk: én is rossznak tartom ezt a gyakorlatot.
K. H.: Továbbmegyek: a hajléktalanok között azért olyan magas a férfiak aránya, mert válás után a bíróság által előnyben részesített nő egyszerűen kiteszi volt férjét a lakásból.
P. R. K.: Gábor Zsazsa ugyan viccelődött azzal, hogy jó vagyok a háztartásban, mert ha elválok egy férfitól, megtartom a házát, ettől még ez tévhit. Egyrészt az ítéletek megvizsgálásakor azt látjuk, hogy nemigen vannak ilyen egyértelmű helyzetek, a családon belüli erőszak esetén pedig jellemzően az áldozatoknak kell menekülniük. Ezzel együtt valóban lakhatási válság van Magyarországon, amin leginkább az segítene, ha a kormány mindazt a pénzt, amit a társadalmat adósságcsapdába záró lakáshitelrendszerbe önt, a bérlakásprogram fejlesztésére fordítaná, s ehhez felszabadítaná az üres, de parlagon álló önkormányzati lakásokat.
– Ez persze már a feminizmuson túlmutató kérdés. Folytassuk inkább Helénáék másik témájával, a családon belüli erőszakkal.
K. H.: Az sem a hagyományos szerepek miatt alakul ki. Inkább amiatt, hogy – köszönhetően a feministáknak is – nem tekintjük értéknek a férfi- és a női viselkedésmódokat, emiatt sokak önértékelése a nullán van, és nem tudják megvédeni magukat egy kapcsolatban. A mai közfelfogásban egyébként az a kép alakult ki, hogy csak a férfi lehet a tettes és a nő az áldozat, holott mi is tudunk ám erőszakosak lenni.
P. R. K.: A családon belüli erőszak rendszerszerű hatalmi viszony, melynek elszenvedői jellemzően nők és gyerekek.
– A kampányokban említett példákban ugyanakkor a tettesek valahogy mindig férfiak, holott a lelki terror terén a nők sem mennek a szomszédba munícióért.
P. R. K.: Hát mit csináljunk, ha az erőszakesetek elkövetőinek több mint 95 százaléka férfi? Ennek ellenére ügyelünk arra, hogy ne férfibűnözésről beszéljünk, mert nem gondoljuk, hogy az erőszakoskodás a férfitermészetből genetikusan fakadó tulajdonság. Ehelyett egy társadalmilag megtűrt, időként támogatott jelenségről van szó, kezdve az olyan viccelődéssel, hogy pénz számolva, asszony verve, cipő, kabát, nő pedig kefélve jó.
K. H.: A statisztika nem feltétlenül tükrözi a valós arányokat. A férfiak például ritkán tesznek feljelentést, hiszen szégyennek tartják, hogy egy nőtől szenvedtek el bántalmazást…
P. R. K.: Miközben egyébként itt beszélgetünk, egyre kevésbé értem, miért kell frászt kapni a feminizmustól, hiszen a mozgalom alig van jelen Magyarországon. Ez leginkább tudományos berkekben zajló diskurzus – talán ezért is van ennyi tévhit róla, mert a társadalom leginkább Eddie Murphy-típusú filmek szintjén, felszínes módon értesül a tevékenységéről.
– Ha viszont ilyen súlyos a gond, miért egy kis élcsapat kiáltja ki magát a nők szószólójának, és miért nem azok a százezrek állnak ki magukért, akiknek a bőrére megy a játék?
P. R. K.: A feminizmus, miként korábban sem volt tömegmozgalom, ma sem vonz százezreket: novemberenként a kapcsolati erőszak áldozataira emlékező Néma Tanúk menetén is jó, ha 2-300 ember vonul fel. Ennek sok oka lehet: az egyik bizonyosan az, hogy a kifejezés stigmatizált, így még azok is meggondolják, hogy vállalják-e, akik egyetértenek a célokkal.
K. H.: Nevük stigmatizálásához épp a mozgalom képviselői járultak hozzá. A feminizmus napjainkban egyet jelent a férfi-, család- és gyermekellenességgel, miközben a nyugati világot értékválság és demográfiai katasztrófa fenyegeti. Ma viszont sokan nem látnak maguk előtt vonzó családképet; sok nő túl akar lépni a férfiakon, az élre tör, és amint sikerrel jár, arra panaszkodik, hogy nem talál partnert. Talán éppen azért, mert hátat fordított a női szerepnek.
P. R. K.: A feminista diskurzusokban mindig hangsúlyos volt az az állítás, hogy nem akarunk választani család és karrier között, és a világgal az a baj, hogy rá vagyunk kényszerítve, holott sokan a kettőt egyszerre szeretnék megvalósítani.
K. H.: Amihez a legjobb módszer az, ha olyan partnert találsz, aki mellett nem kényszerülsz választásra. De azt is figyelembe kellene venni, hogy ha az ember „mindent” akar, akkor képességeinek korlátai miatt akár mindenütt kudarcot is vallhat.
P. R. K.: Sajnos nem látok az országban hordákban vonuló férficsordákat, melynek tagjai tömegével szeretnének tisztes „tojóstyúkot” találni, akik örömmel maradnak otthon a gyermekükkel. Amelyik apa pedig vállalja a gyest vagy a gyedet, arra sokan úgy néznek, mint a hülyére. Egyébként pedig a munkáltatók is szankcionálják, hogy a gyermeknevelésből nagyobb mértékben veszik ki részüket a nők. Nem saját, de konkrét példa: szülés után egy évvel már telefonálgat a munkahely HR-ese, hogy a nő döntse el végre, visszamegy-e dolgozni, mert különben véglegesítenek valakit a helyére, holott esetleg ő még szeretett volna két évig otthon maradni, netán szülni még egy gyereket.
– Ez valóban létező probléma. Csakhogy a feminizmustól idegenkedők úgy látják, a női jogok szélsőséges szószólói a mai kor kihívásaira adott válaszaikkal veszélyeztetik a hagyományos családot, az anyaság intézményét.
P. R. K.: Nem ismerek olyan feminista kezdeményezést, melynek az volna a célja, hogy a nő ne szüljön, ha akar se. A feminizmus arról beszél, hogyan nem hagy a társadalom szülni minket, holott adott esetben szeretnénk. A demográfiai aggodalmakra azt tudom mondani, hogy a fejlett világban pont ott nőtt a születésszám, ahol komoly emancipációs lépések történtek. A hagyományos családról pedig annyit, hogy Szabolcsban nőttem fel, háromgyerekes katolikus családban, gazdálkodó, vállalkozó szüleim máig szeretetben együtt élnek. Nem tagadtam meg ezeket az értékeket, sőt baloldaliságom forrásának tartom őket; a felebaráti szeretetet és a szolidaritást nem holmi foxi-maxi szemináriumon, hanem az orosi templomban tanultam meg.
– Édesanyja akkor nyilván lelkes feminista.
P. R. K.: Nem mondanám. Amikor megtudta, hogy feminista ügyekbe ártottam magam, azt mondta: fiam, már ez is? Nem mintha idegenkedett volna tőle, inkább attól félt, hogy a címke miatt bántás fog érni. Aztán végigbeszéltük, és arra jutottunk: az, hogy ő – ellentétben édesanyjával, akit a családja nem engedett továbbtanulni – főiskolára mehetett, megalapíthatta az egyik első betéti társaságot Nyíregyházán, klasszikus feminista sikersztori, méghozzá abból a fajtából, ahol a férfi és a nő egymással szövetségben tevékenykedik.
K. H.: Én is azt láttam a szüleimnél, hogy aki nagyon akarja, össze tudja egyeztetni a családot és a munkát. Sőt, noha négyen vagyunk testvérek, vidéki vállalkozóként édesanyám jobban ki tudott teljesedni, mint édesapám – akkor most mondjam rá, hogy feminista?
– Ezt az életet önként választotta?
K. H.: Igen.
– Akkor nincs mese: legalábbis látens feminista. Merthogy a női jogok képviselői szerint nem az a lényeg, hogy család és/vagy karrier, hanem hogy az ember szabadon dönthessen.
K. H.: Ennek ellenére nem hinném, hogy örülne a jelzőnek, és én sem gondolom, hogy másoknak kellene megmondani, kik és mik vagyunk. Azért, mert egy nő sikeres, még nem biztos, hogy feminista.
* * *
Kiss Heléna • Az ELTE jogi karának hallgatója, a Nők a Feminizmus Ellen társalapítója
Papp Réka Kinga • Médiakutatónak tanult az ELTE-n. Környezetvédő, jogvédő, publicista, a Klubrádió műsorvezetője, a Budapesti Anarchista Színház tagja.
Ez az interjú eredetileg a Heti Válasz hetilapban illetve a valasz.hu-n jelent meg.