A hatvanas évek antropológiai szenzációja a nyelvi fordulat, amely számos társtudományban alapvető változásokat indított el. Annak hatására – sőt, sok helyen azzal párhuzamosan -, hogy Dell Hymes és számos kollégája rájött, hogy a nyelvi teljesítmény nem azonos a nyelvi képességekkel, azaz az ember többet tud, mint amennyi látszik rajta, de a nyelvhasználatát meghatározza a társadalmi helyzete, például egy hierarchiában betöltött rangja, számos fejlesztő, gondozó és oktató kezébe odaadta a vérehulló szardíniakulcsot, a bölcsek kövét, a megoldások megoldását.
Nagyjából ugyanebben az időben virágzott fel a kognitív pszichológia, a tanulás folyamatának kutatása, amely az etnográfiai tapasztalatokat alátámasztotta kísérleti körülmények között is. Sok ezer év pedagógiai és pszichológiai találgatásai után végre kiderült, hogyan tanul az ember, és sok fogyatékosokkal, tanulási zavaros és autizmus spektrumon lévő emberrel foglalkozó pedagógus és korai fejlesztő boldogan hajította el a számukra már korábban is alkalmatlannak, rugalmatlannak, sőt embertelennek tűnő behaviorista módszereket.
Közéjük tartozott a Harperbury Hospital School szakmai stábja, élükön Dave Hewettel és Melanie Ninddel, akik kidolgoztak egy különösen eredményes módszertant autisták és tanulási zavarosok kommunikációjának fejlesztésére. A módszer lényege – tömören -, hogy intervenció helyett a tanuló saját kezdeményezéseire épít, és nem hagyományos értelemben vett eredményekre hajt, hanem arra, hogy a tanuló alapvető kommunikációs tanulásokat tudjon bepótolni. Ha például egy autista kisgyerek naphosszat a sarokban állva csapkod a kezeivel és kiabál, hogy “Repülök! Repülök!”, akkor a fejlesztő pedagógus , ahelyett hogy ebből kirángatná, becsatlakozik hozzá, és ebben a tevékenységben teremt vele kapcsolatot. Fura lehet első ránézésre, de ezzel a módszerrel óriási fejlődések mennek végbe, akár olyan alanyoknál is, akik a tapintások kívül semmilyen érzékkel nem bírnak, vagy évtizedek óta társas elszigeteltségben éltek.
De nem csak a pedagógusok, maguk a fogyatékosok is építenek a a fenti tudományos eredményekre. A nyolcvanas években indult a fogyatékosok, és különösen az autisták önérvényesítő mozgalma egy emberi jogi mozgalom, amely a fogyatékkal élők és autisták számára követeli az önrendelkezés jogát, és ápoló-ápolt viszonya helyett inkább a segítő-önérvényesítő kapcsolatát kívánják kialakítani. Felmentik a gondozókat az alól, hogy meg kelljen menteni őket – ehelyett támogatást és asszisztenciát kérnek mindahhoz, amit maguk akarnak amúgy megvalósítani. Ez teljesen átalakítja az emberi viszonyokat, és a gondozót, ápolót ugyan megfosztja a megmentés heroikus pózától, de rengeteg felesleges munkától is megkíméli őket, hiszen azokat az önérvényesítő fogyatékosok maguk is el tudják végezni. Ők cserébe az önrendelkezés és a teljes értékű részvétel lehetőségét kapják. Win-win.