Huszonöt év távlatából nézve sikeresnek tartja-e a rendszerváltást? Jó, jobb vagy rosszabb lett az élet Magyarországon a rendszerváltásnak köszönhetően?
Orbán Viktor mostani ámokfutása a rendszerváltás tökéletes gyermeke. Nem a megcsúfolása, hanem a kiteljesítése. Annak az elitista akaratnak az eredménye, mint amivel létrehozták ezt a demokráciának látszó tárgyat.
Egy régóta visszatérő hazugságra alapult a rendszerváltás: némi szabadságjogokért cserébe megvásárolták a hatalmat. Kádár után, az egész alvadtvérszagú, füstös és rémisztő huszadik század után nem csoda, hogy a hétköznapi emberek örültek, hogy végre lehet leírni szavakat az azonnali megtorlás veszélye nélkül. És valóban, lehetett végre emlékezni, lehetett sírni, és lehetett változást akarni. Akarni, azt lehetett. Változtatni, na azt már nem.
Soha nem volt itt népképviselet.
A harmadik magyar köztársaság, a rendszerváltás lombikbébije, látszólag jogokat adott a hétköznapi embereknek. Valójában azonban az elvont jogaink mellé nem jártak azok a feltételek, amikkel azokat érvényesíteni lehetett.
Volt ugyan hivatal, ahová szaladhattunk, volt jogrendje a beleszólásnak (eljárások, panaszok, óvások, kérelmek, alkotmánybírósági bevadványok), de ehhez jogi szakmunka kellett, pénz is, és végtelen sok idő. Honnan vett volna ilyet egy egyszeri fodrász, egy akárhonnai irodalomtanár vagy bármely buszvezető? Még a sokat ócsárolt állástalan értelmiségieknek se tellett rá soha.
Orbán Viktor jogtechnikailag többé-kevésbé szabályos módon csinált ebből az országból papíron is diktatúrát. Nem csúfolta meg a rendszerváltást. Annak szellemében cselekedett.
Ha egy államberendezkedésben teljhatalmat lehet szerezni, semmibevenni embermilliók legalapvetőbb jogait, mindent el lehet lopni, bárkit el lehet lehetetleníteni, és ezt a hétköznapi emberek nem tudják megakadályozni, akkor az az államberendezkedés rossz.
A rendszerváltók egyetlen dolgot tehetnek: szórjanak hamut a fejükre és kérjenek borzasztó töredelmesen bocsánatot, amiért ennyire féltek a népképviselettől. A mi dolgunk nem a megtorlás, hanem hogy megértsük, hogy hol hibáztak, és sokkal jobban csináljuk.
Felnőtt egy generáció, amely már beleszületett a rendszerváltásba. Nekik mit kellene változtatniuk a mostani Magyarországon?
1990-ben kerültem általános iskolába. Mi voltunk az első évfolyam, akik már nem lettünk kisdobosok. Gőzünk se volt, hogy ennek mi a jelentősége, de mindig ott lebegett a fejünk fölött. „Ja, hogy ti már nem tanultatok oroszt!” Egy idő után már magunk mondtuk a megfelelő helyen, jelentőségteljes hangsúllyal, ahogyan a felnőttektől tanultuk.
Én nem tanultam eufóriát sem. Nem tanultam elégedett lenni a rendszerrel. Elhiszem, hogy voltak, akiknek nagy fellélegzés volt a váltás; azért az én szűkebb környezeteben nagyon kevesen ették meg ezt a maszlagot a szabadságról meg a korlátlan lehetőségekről. Hazavitték a téeszből a traktort, hordták az almát meg a meggyet a szomszédból lett felvásárló kisvállalkozóhoz eladni, és tisztán látták, hogy ez a rendszer pont olyan lehetetlen helyzetbe hozza őket, mint az előző. Nem felejtették el a háborúkat se, és azt se, ami azóta jött.
Én mindössze annyit tanultam meg, hogy számon kérjem az ígéreteket. Mindig tudtam, hogy a fent lévők látszólagos jóindulata illúzió. Tudok igazat beszélni. És tudom, hogy összefognunk csak a magunkfajta, hétköznapi emberekkel lehet. Ez a mi generációs tudásunk.
A legfontosabb feladatunk, hogy ezzel a hideg fejjel, amivel végigéltük az elmúlt 25 évet, meg azzal az őszinte politikai akarattal, amit még mindig nem sikerült elvenni tőlünk, teljesen új politikai erőket hozzunk létre. Meg kell újulnia a kivéreztetett és megalázott civil szférának; már frissül és fejlődik a hazai aktivizmus, de a legnehezebb a hivatásos politika megújítása lesz.
Magyarországon nincsenek komolyan vehető politikai szereplők. A baloldalnak nevezett emeszpé-amőba és különböző rendű-rangú állábai ugyanabban a retorikai árokban fekszenek, ahol az európai baloldal számos szörnyű alakja: szolidaritásról meg gazdasági racionalitásról hazudnak, miközben kilopják a szemünket. A Fidesz sem jobboldali párt; erkölcsi értékei nincsenek, csak anyagi javakban gondolkodnak. Szétosztható, hazavihető, elvehető javakban, és a melléjük fűzhető erőszakban. A kereszténydemokraták se nem keresztények, se nem demokraták, mert nincs bennük se irgalom, se szolidaritás. A Jobbik is csupán egy piaci rést tölt ki. Ezeken az intézményeken beül nem fog kinőni valódi változás.
Bele fogunk szakadni, de létre kell hoznunk a valódi népképviseletet. Megtanultuk az elitizmus leckéjét, köszönjük, elég volt a huszadik századi típusú, demokráciának álcázott piaci elnyomásból.
Mi vagyunk az a generáció, aki már nem kajálhatja be a választási matekot, az üresfejű riogatást, az oddsokat és a reálpolitikának nevezett sündörgést.
Létezik már annak a módszertana, hogyan lehet elnyomott elmbereket szólni segíteni. Van ahhoz szükséges tudásunk és tapasztalatunk, hogy a társadalmi egyeztetésnek új értelmet adjunk. A politikusoké egy segítő szakma: a feladatuk, hogy közvetítsenek a hétköznapi emberek és a hatalom között, hogy az érintettek valódi érdekeit segítsenek megfogalmazni és érvényesíteni.
Ez a mi dolgunk.
PRK-t a VS.hu kérdezte a rendszerváltás és az illiberlalizmus összefüggéseiről.