Nőnapra senki ne jöjjön nekem félárú múzeumjeggyel meg virágcsokorral: egyenlőséget akarok. És eszem ágában nincs mosolyogni hozzá.
Magyarország nem akar tenni a nők elleni erőszak felszámolásáért, ezért nem is ratifikálta az erről szóló Isztambuli Egyezményt. A főváros nőnemű alpolgármestere szerint tök oké, hogy neki alacsonyabb a fizetése, mint az azonos poszton lévő kollégáié. Civilizált beszélgetésekben továbbra is felmerül, hogy ne stresszeljünk annyit a nőkérdésen. Legutóbb egy civil (!) politikai kerekasztalban kaptam meg, hogy nem ez a legfőbb probléma. Hogy túltolom ezt a nőtémát, így beskatulyázom saját magamat vad feminista kreclibe. Én meg egyre inkább azt gondolom, hogy – ahogyan a nőmozgalom számos tagja – valójában túlzottan szelídre vettem a figurát.
A nőkérdés nem holmi unatkozó csipkekesztyűs nagyságák hobbija, akik jó dolgukban már azt se tudják, mihez kezdjenek a sok szabadidejükkel, amit a mosógépnek és az eldobható pelenkáknak köszönhetnek – bár ez utóbbiak kétségtelenül feminista találmányok. A nőkérdés kegyetlen tétekről szól: erőszakról, szegénységről, hatalomról, munkamegosztásról, hozzáférésről, önrendelkezésről, társadalmi mobilitásról és politikai mobilizációról.
Ahogyan az összes egalitáriánus mozgalmat, úgy a feministákat is igyekszik megtörni a hatalom. Amikor épp nem nyíltan a torkunkon taposnak, olyankor keretek közé szorítanak, elhitetik velünk, hogy hálásak lehetünk, amiért ingyen elvégezhetjük az ő munkájukat, méghozzá ellenszélben, és a végén még mi leszünk az önző szajhák, amiért merészelünk egyenlő béreket és hatósági hozzáértést követelni.
Nőnapra évtizedek óta virág jár, néha csoki: a türelmünket vásárolják meg ezzel azok, akiknek eszük ágában nincs változtatni az igazságtalan munkamegosztáson és hatalomeloszláson. Kevesebbet keresünk, sokkal többet dolgozunk, és az általunk elvégzett extra munka nagyjáért – amilyenek a gyermeknevelés, a házimunka és a családtagok gondozása – egy büdös fillért nem kapunk.
Nemrégiben a korábban létezett méltányossági ápolási járadékot is megszüntette a kormány, ilyenformán a beteg családtagot ápoló, ezért munkát vállalni nem tudó emberek – túlnyomó többségük nő – nemhogy pénzt nem kapnak ezért a láthatatlan munkáért, hanem a munkaéveikbe sem számít már bele ez az időszak a nyugdíjszámításnál.
A gyes összege értelmezhetetlenül alacsony, a családi pótlék egy vicc. A gyermeknevelést támogató juttatásokat a kormány átcsoportosította a többet keresőkhöz, azaz az apákhoz. Ezzel is növekszik a nők gazdasági kiszolgáltatottsága.
Amikor munkát vállalunk, a munkaadók megkérdőjelezik a képességeinket, gyanakszanak ránk, hogy egyszer csak elmegyünk szülni. Aztán ha valóban szülünk, utálnak, amiért kisgyerekes szülőként táppénzre merünk menni a beteg gyerekeinkkel – az apákra ugyanezért büszkék szoktak lenni. Ha hamar visszamegyünk dolgozni, önző, rossz anyák vagyunk, és a kormány nagykeresztényei örökké azzal iskoláznak le bennünket, hogy még mindig nem szültünk eleget. Ugyanekkor a gyesen töltött időt elhülyülésként tekintik a munkaerőpiacon. Mintha ugyan nem az elképzelhető legkeményebb munkát végeznénk otthon: fizikai, szellemi és lelki munkát, megbecsülés nélkül, örökös kioktatások és egészségügyi meghurcoltatások közepette.
A gyermekvállalás a nők elszegényedésének vezető oka.
Ez jól mutatja, mennyire becsülik valójában a családot azok, akik a kereszténység nevében nyúlkálnak a bugyinkban.
Évi 50-60 nő hal bele Magyarországon családon belüli erőszakba, de ezek csak a legeslegsúlyosabb ügyek. Ennél sokkal többen szendvednek el erőszakot: minden ötödik nőt bántalmazott már partnere.
Nekem meg azon kéne gondolkodnom, hogy mennyit szabad beszélnem feminista ügyekről és a nőkérdésről, hogy ne tűnjek túl erőszakosnak?
Aki megveri a feleségét, annak nem kell ezen gondolkodnia. Aki lefekszik gyakornokával vagy beosztottjával, visszaélve a hatalmi pozíciójával, annak sem.
Aki automatikusan a férfi jelentkezőt választja az ugyanannyira alkalmas nő helyett; aki kevesebb fizetést utal ki; aki létfontosságú juttatásokat vesz el a nőktől és az általuk gondozott gyerekektől és családtagoktól; akik felszámolják a szociális hálót és röhögve elfordulnak, amikor azon ezrével zuhognak emberek a reménytelenségbe – na, nekik nem kell attól félniük, hogy túl erőszakosnak fognak tűnni.
Aki döntéshozói és reprezentatív posztokra legfeljebb húsárunak, mutatóba rak ki nőket, magazintémákra utal ki minket, de a „komoly dolgokhoz” kizárólag férfiakat enged oda a poltikába és a médiában, nekik sem kell a reputációjukat félteniük. Ők pusztán racionálisak – gondolhatják.
Igaz ugyan, hogy kétszáz év alatt tudományosan is megcáfoltak minden ostoba és szánalmas tévhitet a nők érzelmességéről és irracionalitásáról, csekély munkabírásáról, alacsony intelligenciájáról és vezetésre való biológiai alkalmatlanságáról. Igaz, hogy a (rosszabbul) fizetett munkáink mellett második műszakban háztartást vezetünk és gyereket nevelünk, és a harmadikban meg összerakunk ilyen „nő”-nek nevezett mesterséges termékeket, mert úgy, ahogy vagyunk, nem felelünk meg a társadalmi elvárásoknak. Istenem, mennyi alvásidőt vett el tőlem az epilálás a röpke harminc évem alatt!
Összegezve tehát: több a meló, több a pofon és a kioktatás, kevesebb a pénz, a megbecsülés és a biztonság. Ez a nők osztályrésze. Mindezt kétszáz év nőmozgalma után. Úgy látom, semmi értelme visszavonulót fújni, a hatalmasok lábához simulni és kicsike aprócska lépéskéket tenni. Nincs okunk hátradőlni, sőt újra rá kell lépnünk a gázpedálra. Az elmúlt negyven év nyomorúsága megmutatta: ha alkalmazkodunk az elvárásokhoz és elfogadjuk a status quót, azzal semmit nem nyerünk. Úgyhogy javaslom, hölgyeim és uraim, hogy ne is tegyük.
Ja és fiúk! Minket nem zavar, ha csak azért lesztek feministák, hogy ezzel csajozhassatok. Csak aztán maradjatok úgy!
A cikk eredetileg a HVG.hu Véleményrovatban jelent meg.
