Ahmet nem tudja, hol van. Nem tudja, mi az a Budapest, és Magyarországról is csak nagyjából sejti, hogy mi lehet. Rántott hús alakja van, az látszik a vaktérképen, amit a rendőrök a kezébe nyomtak. Ahmet azonban valószínűleg azt sem tudja, mi az a rántott hús, vagy hogy ez miért vicces. Hát üdvözlünk Európában, öcsi!

Tizenhat éves afgán fiú, kezében egy Magyarország-vaktérképpel néz riadtan, és azt kérdezgeti: “Bicske? Bicske?” Alig beszél angolul. Felrakták egy vonatra Szegeden, hogy utazzon át az országon, és jelentkezzen a menekülttáborban Bicskén. Van nála egy nagy alakú boríték is, rajta hatalmas betűkkel a felirat: BŰNJEL!

Március 15-én a szegedi tüntetésről vonatoztam hazafelé, amikor észrevettem, hogy valaki útbaigazítást kér.

– Bicske? – nézett rá a kérdezett férfi, majd a barátnőjéhez szólt. – Ezek illegális bevándorlók. El fogják őket kapni.

Ahmet – nevezzük így – nem tudja, hol van. Nem tudja, mi az a Budapest, Magyarországról is csak nagyjából sejti, hogy mi lehet. Rántott hús alakja van, az látszik a vaktérképen, amit a rendőrök a kezébe nyomtak. Ahmet azonban valószínűleg azt sem tudja, mi az a rántott hús, vagy hogy ez miért vicces. Bizonyára ismer egy csomó izgalmas és fontos dolgot, amiről meg nekünk nincs fogalmunk, csakhogy nem mi menekülünk egy háború sújtotta országból őhozzájuk, hanem épp fordítva.

Meg van ijedve, nem érti a nyelvet, az angolt is csak alig, és ő a legfiatalabb a csapatban, mégis ő tolmácsol a többieknek. Az öt együtt utazó, Afganisztánból és Pakisztánból érkezett határátlépő közül ő tud a legjobban angolul, és ő se ért sokat. A rendőrségi borítékban egy magyar nyelvű jegyzőkönyv rögzíti: nemzeti ünnepünk rózsás hajnalán tizensokadmagával sétálgatott a szerb határ közelében, ott kapták el a készenlétisek. Idegenrendészeti eljárás alá vonták, ahogyan a többieket is.

Mivel nem volt nála azonosításra alkalmas irat, orvos vizsgálta meg, hogy megállapítsa az életkorát. Afganisztánban amúgy sincsen egységes anyakönyvezés, ezért vannak emberek, akiknek egyszerűen nem lehet hivatalosan megállapítani az életkorát. De ha felpapírozva  indult volna neki az útnak, akkor is bőven van lehetőség az iratok elvesztésére: embercsempészek, zöldhatáron menekülés és hatósági elfogás közepette.

Sok múlik azon, hogy egy menedékkérő betöltötte-e már a 18. életévét. A kor becslésére használt orvosi módszer azonban eléggé kétes: a harmincas években kezdték el kifejleszteni, az ’50-es évek óta használják, és a fogazatból, szőrzetből, csontozatból következtetnek az illető korára – méghozzá az európai fehér emberek anatómiája alapján. Ez sok ázsiai ember esetén kifejezetten megtévesztő módszer. Márpedig oda vagy vissza egy-két éven nagyon sok jogosultság múlik.

Ahmet mindenesetre fiatalkorúnak minősült, és négy másik menedékkérővel, köztük egy felnőttkorúval együtt felrakták egy Budapest felé induló vonatra, hogy utazzon el Bicskére, és ott jelentkezzen a befogadó állomáson. A Nyugati pályaudvarra beérkeztünkkor úgy gondolja – ahogyan a vele utazó többiek is –, hogy ez már a célállomás. Valójában metróra kell szállniuk, arról átszállni, és így eljutni a Keleti Pályaudvarig; ott megtalálni a Bicskére menő vonatot, és majd a településre érkeztükkor kideríteni, hogyan gyalogolhatnak el a befogadó állomásra. Móka, kacagás!

Ja, el ne felejtsem: nulla forintjuk van, remegnek az éhségtől.

Ez az eljárás ugyan legális, mégis brutális. Meghurcolt, ázott-fázott embereket kihajítanak a kétségbeesésbe, hogy menjenek, oldják meg valahogy: jussanak el egy menekülttáborba, ami maga is megérne néhány megdöbbent cikket.

A rendőrség pedig nem rosszindulatból csinálja ezt, hanem mert nincsen kapacitásuk ennél többre. Sok a túlóra, előfordul, hogy az embereik 24 órában megszakítás nélkül fogadják, jegyzőkönyvezik a határátlépőket. Sok jóhiszemű és lelkiismeretes ember van a kötelékben, de se emberük, se kocsijuk, se pénzük ennél gondosabban bánni a menedékkérőkkel.

Egy magas beosztású rendőr meséli, hogy előfordult, hogy egy csapat kiskorú gyerekkel, akiket felnőtt kísérő híján nem lehetett utaztatni, egy álló napon át a saját szakállukra autózgattak az egész országban össze-vissza, mert azt nem lehetett előre tudni, hogy egy-egy befogadóállomáson fogadják-e majd a gyerekeket. Telefonon előre rákérdeznek, de előfordul, hogy mire odaérnek, már nincs hely. A túlórákat nem fizetik ki nekik, és előfordul, hogy a benzinköltséget is ők maguk állják.

Ahmet azonban egy olyan csoporttal utazik, amelyben egy nagykorú ember is van, így az ő felügyeletére bízták a 18 éven aluliakat. Persze a 32 éves gardedámjuk éppen annyira nem tudja, hogy hol vannak, mint a fiatalok. Ez kényszermegoldás. És a maga keserű kényszerűségében még mindig a kisebb rossznak számít.

Ezzel, hogy az idegenrendészeti eljárás megindítása után szélnek eresztik őket, és rájuk bízzák, hogy eljutnak, vagy egyáltalán elindulnak-e a befogadó állomások felé, legalább arra kapnak egy esélyt, hogy továbbindulhassanak a mienknél megengedőbb országok felé. 90%-uk egy héten belül elhagyja az országot, ellátás és kapcsolatok nélkül végletesen kiszolgáltatva embercsempészeknek, nélkülözésnek és más viszontagságoknak.

2014-ben a menedéket kérőknek mindössze 2%-a kapott védelmet Magyarországtól. Tavaly összesen 2,6 milliárdot költöttünk a menekültügyre, ez az éves költségvetésnek 0,015%-a. 0,015% az egy nagyon, nagyon kicsi szám.

És ennek is egy részét az EU finanszírozta: 456 milliót kifejezetten menekültügyi feladatokrakaptunk, 385 milliót pedig az illegális migránsok visszaküldésére költhettünk.

Ezen felül 4,31 milliárd forintot adott a magyar hatóságoknak határőrizeti feladatokra, az Unió külső határának megerősítésére.

A jelenlegi helyzetben a magyar állam nem csak alapvető emberi jogokat és az emberi méltóságot sérti, de a saját hatóságait is megalázza ezekkel a munkakörülményekkel. Kapunk pénzt az EU-tól is, de a helyzet javításához politikai akaratra is szükség volna.

Ez a cikk eredetileg a Mérce.hu-n jelent meg.