Javaslom, hogy minősüljön idegen ügynöknek mindenki, aki bármilyen külföldi támogatást kapott valaha: a Németországban gürcölő vendégmunkások gyerekei, az Amerikába szakadt nagynénik ajándékain felnőtt lakótelepi kölykök, sőt a kárpátaljai nagymamától kapott szalonnán nyammogók is. De ne álljunk meg itt! Írjuk újra a történelmet, ezúttal (is) visszamenőleg: átkozzuk ki az ’56-ban elmenekülteket és tagadjuk meg az összes Nobel-díjunkat, mert azokat is külföldön végzett munkáért kapták a legnevesebbjeink. Az Amerikába kitántorgott másfél millió emberünk épp olyan ócska kutya, mint a mostanában Londonba rukkoltak, akik a doktori diplomáikkal mosogatnak (strapabíró az a papír), mert még az is biztosabb megélhetés, mint amit itthon találni lehet.

Ne szarozzunk! Húzzuk ki az ének-zene tankönyvekből a kuruc kesergőket. Úgyis csak arra emlékeztetnek, hogy emberek megpróbálták visszakapni az irányítást a saját országuk felett, és amikor nem sikerült, akkor menekülni kényszerültek. Itt nem lesznek bujdosónóták, csak tisztes verbunkosok, meg az egydimenziós megdöglés!

Ez az ország, amit sírva a hazánknak nevezünk, fél évezrede arra rendezkedett be, hogy az aktív korú lakosságának egy számottevő részét ciklikusan elüldözi. Nem pusztán a rendes mobilitásról van szó, hanem menekülésről.

Ennek a nemzetnek a gyermekei több száz éve rendszeresen kérnek menedéket az éppen tomboló önkényuralom elől. Az ország urai pedig nemcsak hogy nem hajlandóak segítő kezet nyújtani a bajbajutottaknak, de a saját maga által külföldre kényszerítetteket is megtagadja. Fejmosás, leiskolázás, még durvább elnyomás jut osztályrészül.

Mostanra pedig elértünk oda, hogy az is bűnös, aki otthon marad, és az egyre romló körülmények dacára is dolgozik a közjóért, az országért, az emberekért. Mivel a hatalom megvonta a forrásokat, a független civilek kénytelenek külföldi pénzből szolgálni a nemzeti érdeket, a szó egyetlen valódi értelmében: a közösség érdekében. A kiszivárgott civilgyilkos törvény épp azokat célozza, akik még mindig nem dobták be a törölközőt. Akik akár otthon, akár külföldről, távolról, de aktívan tesznek a hazájukért.

Valami furcsa oknál fogva még mindig az édes hazánknak tartjuk ezt az országot, ahol a hatalom mindent gyűlöl, ami nem ő maga, és ez korokon és látszólagos pártállásokon átívelően így megy. Bizonygatjuk magunknak, hogy él még nemzet e hazán, csak a tetején csupa kretén ül.

Ne legyenek illúzióink: a vasárnap kiszivárgott törvénytervezet a felvezető lépés egy sokkal durvább feketelistázáshoz és kiközösítéshez. Formailag Putyin első csapásait idézi. A hvg.hu megengedő hangzó elemzése dacára nagyon is valós veszélyről van szó: az összes ilyen adatgyűjtés, megbélyegzés, különkerítés és szembeállítás azt készíti elő, hogy le lehessen csapni egyes csoportokra. Ráadásul a jelenleg ismert tervezet az előterjesztés után módosító beadványokkal még tovább szigorítható.

Rákosi Mátyás tiltott így be társadalmi szervezeteket Magyarországon.

A szovjet rezsim ideológiája nagyon hasonló volt ehhez a mostani díszzubbonyos önsimogató hazugsághalmazhoz: azt állította magáról, hogy minden társadalmi problémát megoldott, az egyenlőség megvalósult, mivel ők hatalomra jutottak. Úgyhogy ennek nevében szépen be is tiltottak mindent a fenébe. Negyen évig nyögtük azokat a szemétládákat. Ezeket jóval hamarabb is el lehet űzni, ha ellenállunk és megvédjük a mieinket.

Mivel ez a kormány sem szakmai, sem intellektuális teljesítményt nem tud felmutatni, operettháborúskodásra veri el a pénzünket. Politikai ellenzék híján pedig, rendes autoriter módra, felszámolja a társadalmi ellenzékét: már csak nyomokban találni független sajtót, tudományos életet, és már régóta tűz alatt vannak a független civil szervezetek.

Ami fontos, erős, tiszteletre és szeretetre méltó Magyarországban, az a hatalom ellenében kénytelen életben maradni. Minden, ami mi vagyunk, defenzívában van. Több közös van bármely mezíttalpas Jobbik-szimpatizáns és egy „migránssimogató” emberi jogi aktivista között, mint a hatalom bármely tagja és a köznép kötött.

Hogy sikerül-e valaha ezt megváltoztatni, nem lehet így megjósolni. De azt lehet tudni, hogy itt vannak köztünk azok az emberek, akik erre képesek lennének: közösségszervezők és -fejlesztők, szociális munkások, helyi igényekre és érdekekre érzékeny szakemberek, érdekvédők, jogvédők, szakszolgáltatók. Az államtól átvállalt feladatokat végeznek el, sok esetben éppen a kormány rombolása után kénytelenek kármenteni, és most mégis ők állnak tűz alatt. Ők azok, akik rendelkeznek a megfelelő tudással és tapasztalattal ahhoz, hogy a valódi problémáinkra megoldásokat találjunk.

Most azonban először őket kell megvédeni.

A jogos sopánkodás és a megalapozott félelmek dacára is ki kell állni mellettük. A független civilek, akik most újra veszélybe kerültek, akkor fognak tudni bárkinek is segíteni, ha a tisztelt polgártársak felkötik a gatyát és kiállnak értük is, ahogyan a CEU-ért is tették. Fura lehet, mivel eddig az volt a megszokás, hogy a kitanult érdekvédők szaladnak oda, amikor valakinek segítség kell. Hát most fordul a kocka.

Minden becsületes állampolgárnak szüksége van erős és szabad civil szférára, akár tagja valamilyen egyesületnek, akár ügyfele valamilyen társadalmi szervezetnek, vagy csak távolról sejti, hogy mi a különbség az érdekképviselő és a közösségszervező civilek között. Csak ez garantálja az emberek cselekvőképességét, csak így tudjuk garantálni, hogy egymás szabadságát és lehetőségét a boldogulásra.

Ezt a KGB-stílusú törvényt meg kell akadályozni.

A civil szervezetek, a minőségi oktatás és a független sajtó egy működő társadalom három alapköve. A civileknek pedig szüksége van a segítségre, mert Magyarországnak szüksége van a civilekre.

A szerző tíz éve civil kommunikációval foglalkozik, jelenleg több érintett civil szervezettel együtt dolgozik, és erre büszke.