Az oktatás, ideértve a felsőoktatást is, nem szolgáltatás, hanem kötelesség. A szülő nem szívességet tesz a gyerekének, amikor felneveli, és a társadalom sem nagylelkűségből képzi az embereket, hanem azért, mert ez a legalapvetőbb kötelességünk. Ha fizetőssé tétellel lezárják a felsőoktatást a kevésbé tehetősek előtt, akkor nem pusztán a társadalmi mobilitás szűnik meg, hanem drasztikusan csökken annak a lehetősége, hogy az egyes ember olyan életet választhasson, amilyet egyáltalán érdemes élni. Papp Réka Kinga véleménye a felsőoktatásról eredetileg az Eduline összeállításában jelent meg.
Amikor a tandíj kérdéséről esik szó, a felsőoktatásról úgy beszélnek, mint ami meghatározza a munkaerőpiaci helyzetet, ennyi és ennyi pénzt jelent a költségvetésben, ennyi és ennyi embert foglalkoztat. Hosszan lehet rugózni azon, hogy a bölcsészek, jogászok, közgazdászok hány százaléka helyezkedik el a képzésének megfelelően. Soha nem jön szóba azonban az a sokkal komplexebb – és sokkal fontosabb – szempont, hogy az egyes szakokon milyen embereket faragnak belőlünk.
Számomra elfogadhatatlan, hogy az oktatást még mindig valamiféle gyárként képzelik el, ahová bemegy egy doboz gyerek, hozzájuk öntenek egységnyi tankönyvet és házi feladatot, és a végén kijön egy doboznyi mérnök. Ez a pozitivista oktatásszemlélet teszi az oktatási intézményeket élhetetlen helyekké, ahol a hallgatók időnként valóban nem becsülik meg a képzést, amit kapnak. Sokszor igazuk is van: mit becsüljenek azon, hogy egy unott professzor egy nagyelőadóban egyszerre háromszáz emberrel gorombáskodik?
Azt a felvetést, hogy a felsőoktatásra nincs elég pénz, egyszerűen nevetségesnek tartom. A legkevésbé sem populizmus rákérdezni: minek vigyen mozgólépcső a várba, ha nem telik iskolára? Van itt pénz bőven, csak épp egy elavult gazdaság fenntartására költik el – ahol a legnagyobb kiadásokat a korrupció generálja. Ezt a problémát nem tandíjszedéssel kell megoldani.
A felsőoktatás alapvető problémája nem a finanszírozás, hanem az azt szervező végtelenül elavult és működésképtelen szemlélet.
Az oktatásban részt vevő diákok szubjektumok, személyek, és nem az oktatás tárgyát képező dolgok. A tanulási folyamat legelső előfeltétele, hogy az a tanulókra legyen szabva, akiknek ebbe beleszólása van.
Már léteznek azok az egyenlőségre és a tehetség kibontakoztatására törekvő pedagógiai módszerek, amikkel a felsőoktatást újra lehetne szervezni, és ami alapján az intézményrendszert át lehetne alakítani. Ahhoz azonban, hogy ezek érvényesüljenek, arra lenne szükség, hogy ne a nadrághoz szabjuk a feneket, hanem a fenékre a nadrágot: hogy a felsőoktatás célja művelt, tudásukat gyarapítani és hasznosítani képes, kiteljesedett emberek nevelése legyen.
Aki az oktatásra úgy tekint, mint társadalmi pozíciók piacára, mint a társadalombiztosítás újratermelésére, mint költségvetési kérdésre, az rosszul, spt erkölcstelenül közelíti meg a kérdést.
Nekem nyolc hónapos a kislányom. A nevelése irtózatos munkát jelent, éjjel-nappal igényli a figyelmemet, törődésemet. Ez egy befektetés. Nem abba, hogy nekem majdan legyen nyugdíjam. A befektetés célja, hogy belőle boldog, önazonos, jó érzésű ember váljék. Hogy ebben nekem gyönyörűségem telik, az csupán kellemes mellékterméke a folyamatnak.
Ugyanez a logika kell megyzervezze az oktatást is. Egy ilyen szemlélet szerint a tanulók nem holmi elkényztetett sihederek, akiket tandíjjal kell rábírni arra, jobban örüljenek annak, amit kapnak.