Lázár Jánosnak fáj, hogy még létezik Magyarországon független, a kormánnyal akár konfrontálódni is merészelő civil szervezet.
Ez a cikk eredetileg a Mérce.hu-n jelent meg.
A hajdani Nemzeti Civil Alapot megszüntették és helyette a már nevében is erősen üzenő Nemzeti Együttműködési Alap osztja a civileknek járó, de inkább a CÖF-nek jutó állami pénzeket. A magukat és a munkájukat cseppet is komolyan vevő civil szervezeteknek megdöbbentően kevés forrás maradt.
Az egyesületeknek, alapítványoknak nyújtott állami támogatás nem holmi nagyvonalú könyöradomány, ahogyan azt a hatalom mindig is szerette gondolni. A civil szervezeteknek azért jár pénzt az államtól, mert az állam feladatait veszik át: oktatást, szociális munkát, környezetvédelmet, jogvédelmet, kultúrát, sportot, és igen, politikai tevékenységet is folytatnak (ilyen például a kisebbségek védelme), meg még ezer más végtelenül fontos dolgot csinálnak. Ezek kegyetlen kemény szakmunkák, sokszor életek múlnak rajtuk, és az államnak kötelessége pénzt adni rájuk.
Már a Nemzeti Civil Alapprogram is úgy tekintett az általa támogatott civilekre, mint valami nyomorult földönfutókra, akik hálásak lehetnek, hogy rájuk vetette fényes tekintetét a magasságos bürokrácia. Az NCA korrupt volt és szakmailag is csapnivaló. (Ahogyan a Mozgókép Közalapítvány vagy tévékuratórium is pocsékul működő látszat-intézmények voltak, a demokrácia megcsúfolásai.) Munkabérre meg szervezeti költségekre ugyan nem, de környezetvédelem címén mindig lehetett pénzt kapni konferenciákra meg irodaszerekre, de hogy mégis hogyan kellett volna nemzetközi találkozókon gemkapcsokkal megmenteni a hazai biodiverzitást, arra egyelőre nem sikerült rájönnöm.
Az Orbán-rendszer ezt az intézményt felszámolta, és helyébe megalkotta a Nemzeti Együttműködési Alapot, amely már a nevében definiálja a reménybeli támogatottaktól elvárt viselkedést. Ahogyan azt Horváth Bence is kiemeli a cikkében a 444-en, a NEA elnöke véletlenül pont a kormánypropagandát folytató CÖF vezetője is. Muhaha!
Korábban is egy merő rémborzalom volt a Nemzeti fejlesztési Ügynökséghez pályázni. Legendák keringtek a TÁMOP- és KEOP-szívatásokról, ahol egy pályázat eleve három-ötszáz oldalnál kezdődött, olyan adminisztratív kötelmekkel, amelyeket átlagos kis szervezet természetesen soha nem tudott volna teljesíteni, és olyan elszámolási renddel, ahol minden az adott ügyintéző jóindulatán múlott. Akik közpolitikai kérdéseket feszegettünk a munkánkban, azoknak már Németh Lászlóné országlása alatt se jutott eszünkbe pályázni ezekre a forrásokra, de amióta közvetlenül Lázár János kezébe helyezték a fejlesztési pénzek elosztását, azóta különösen nagy ívben kerüljük ezeket a pénzeket. (A hazai fejlesztési források kilencvensok százaléka jön az EU-ból, ezt osztják tovább Széchenyi Program néven, ebbe tartoznak civil szervezetek által megpályázható kiírások is.)
Az egyike az utolsó olyan nagy léptékű támogatási rendszereknek, amiben a kormánytól független, állást foglalni is merő, komoly szakmai munkát végző civil szervezetek megbízhatnak (vagyishát a fentiek fényében: amiben valaha is megbízhattak) az a Norvég Civil Támogatási Alap. Lázár Jánosnak pedig baja van ezzel.
Nem kell kétszer megnézni, hogy látsszon: az Ökotárs Alapítvány egy húsz éve működő, független és szakmaiságában megkérdőjelezhetetlen intézmény, amelyik mindig is a hazai civil szférát – ezen belül elsősorban a környezetvédő civileket – gondozta, segítette. Osztott pályázati pénzeket, fejlesztett szervezeteket, és amikor kellett, akkor keményen szembement a hatalommal és tisztességes érdekvédelmi munkát végzett, legutóbb például Orbánék civil törvénye kapcsán.
A Norvég Civil Támogatási Alap egy nagy halom pénz, amit Norvégia, Izland és Lichtenstein ajánl fel, az általuk meghatározott civil célokra, és ők választják ki, hogy melyik országban ki ossza szét és ellenőrizze ezeknek a forrásoknak a költését. Az Ökotárs és három másik, hasonlóan komoly szervezet (Autonómia Alapítvány, DemNet, Kárpátokért Alapítvány) konzorciumban dolgozik együtt a norvég alapon; megpályázták és kemény munkában, a magyar kormány minden gáncsoskodása ellenére megnyerték a jogot, hogy az alapot kezeljék.
A szakmai korrektségükhöz nem fér kétség. Nem könnyű norvég forráshoz jutni, és ezek nem azok a lenyúlható kamuprojektek. Nem kell pályázati műnyelvet tanulni; megírhatja a pályázatot bárki a saját szavaival; viszont határozott szakmaiságot várnak el. Itt valódi ellenőrzés folyik, és a pályáztatók tudják, honnan fúj a passzátszél, mi a releváns civil tevékenység. Nem lehet hamisított jelenléti ívekkel tízmilliókat lenyúlni, aztán az egészet letudni egy szakmailag üres de számszakilag szabályos kamubeszámolóval. Móra Vera, az Ökotárs igazgatója maga is rendszeresen eljár az általuk támogatott szervezetek eseményeire. Számon tartja a pályázatokon résztvevő szereplőket; döbbenetes memóriája van, és kritikában sem fogja vissza magát.
Nem tudok itt az NCTA összes szemet gyönyörködtető fantasztikumáról beszámolni – be kell érnie az olvasónak annyival, hogy hétpróbás civilként azt mondom: le a kalappal! (Itt megjegyzem: egy fillért nem kaptam ebből a norvég pénzből.)
Az Ökotárs és a Norvég Alapot kezelő másik három szervezet pártfüggetlen és szakmai. Nincs velük semmi más baj, mint hogy tudják, mi fán terem a valódi civil munka és érdekérvényesítés; proaktívan támogatják és fejlesztik a fontos munkát végző szervezeteket, és mernek beleállni a konfliktusokba a korrupt és központosító kormányzattal szemben.
Lázárnak szerintem még csak nem is igazán a norvégok pénze kell, hanem zavarja őt, hogy még mindig életben vannak emberek, akik tudnak és mernek tenni a társadalmi igazságosságért.
Földes András remek összefoglaló cikke az ügyről
Az Ökotárs közleménye az ügyről
A 444 cikke néhány érdekes részlettel Lázár ámokfutásáról
A szerző hét éven át dolgozott civil szervezeteknél önkéntesen és alkalmazottként is; a Zöld Pók Filmműhely egyik alapítója volt.